Sziasztok!
Én egy 16 éves átlagos lány vagyok.
Kicsit visszahúzódó, de ha beleszokom egy társaságba akkor ott ki tudok bontakozni.A suli jól megy, tanulni nem nagyon szeretek, de muszáj ha az életben valamit el akarok érni.Sok mindent szeretek csinálni: pl.: rajzolni, barátokkal lenni..stb.
Hát röviden ennyi!!
Ha valamit meg akarsz tudni írj!
Kriszti
U.I: IMÁDOM A TWILIGHTET!!!:D
Azért írok most ide, hogy közöljek veletek néhány dolgot.
Élőszőr - a következő fejezet készülőben van....most úgy állok vele, hogy tudom, hogy mit írjak le, csak még meg kell fogalmaznom. Sietek vele ahogy tudok:)
Másodszor - Versenyzők:ha kész vagytok a novellával, akkor küldhetitek!!!
És most...
A verseny nyereményei:
I. helyezett: 3 hónapig hirdetem a blogját, jól látható helyen + díj + oklevél
II. helyezett:2 hónapig hirdetem a blogját, jól látható helyen + díj + oklevél
III. helyezett:1 hónapig hirdetem a blogját , jól látható helyen + díj + oklevél
Mindenki:oklevél
+
Ha szeretnéd, hogy majd a novelládat kirakjam az oldalamra, azt írd meg nekem üzenetbe!!:)
Beküldése határidő: Augusztus 28(vasárnap)
Figyelem!!!
A díjat és az oklevelet nem lehet továbbküldeni!!!!
Ennyit szerettem veletek közölni!!
Ha valami nem világos írjatok, és válaszolok kérdésedre/kérdéseidre
Szerbusztok!!
Meghoztam a következő fejezetet!!
Remélem ehhez gyorsabban fog összegyűlni a minimum 3 komment, mint az előző fejezethez.
De most íme, olvassátok:
5. Fejezet
Rebeca és Kevin szótlanul ülték végig az utat. 15 perc után ott is voltak a kórházban.
A mentősök útközben bejelentették Kevint, így mire odaértek már pár orvos szótlanul várták a beteget.
A férfit gyorsan betolták.
Rebeca hirtelen megállt.
-Mi történt? – kérdezte Petrik.
-Semmi...semmi. – felelte nyugtalanul.
-Menj csak előre, mindjárt én is megyek. – utasította Petriket.
Rebecanak hirtelen olyan érzése volt mintha valaki mögötte állt volna. Rebeca lassan megfordult, és ott „lebegett” előtte az anyja.
-Anyu te mit keresel itt? – kérdezte tőle.
-Szia, neked is! – köszönt rá.
-Ja...bocsi, szia, csak nagyon hirtelen jöttél – mondta Rebeca s közben megtámaszkodott a mellette lévő korlátban.
-De… miért pont most jöttél? – kérdezte.
-Tudom, hogy Kevinnek súlyos balesete volt, és csak szeretnélek figyelmeztetni, hogy nagyon vigyázz rá, mert könnyen elveszítheted. – figyelmeztette Rebecat, és közben egy cetlit szorongatott a kezében.
Az anyja hirtelen eltűnt, és csak azt a papír fecnit hagyta maga után. Rebeca felvette és elolvasta. Nagy fekete betűkkel ez állt rajta:
Mikor ezt elolvasta, fehér bőre elsápadt.
Ne feledd, már csak három óra. – sugallta egy hang.
-De ezt mire értette? – gondolkodott el, miközben az egyik szőke hajtincsét visszaigazította a helyére.
***Kicsi gondolkodás után***
Kevin!!! Biztos rá értette! – jött rá.
S elkezdett a kórházba befelé rohanni.
- Petrik hány óra van? – kérdezte feszülten.
Ránézett az órájára.
-Három óra van kereken. – nyögte ki.
-Három óra? – kérdezte vissza idegesen.
-Úr Isten már csak három órája van és…… - nem mondom ki…. - hebegte.
Petrik olyan ideges lett, hogy a két szép barna szeme, egyszerre két nagy golyóvá váltak.
- Mi a baj…? Mi történt…? És mi az a cetli a kezedben…? – Petrik már forrt a dühtől.
- Semmi… semmi – mondta.
Nem mondom el, mert akkor biztos, hogy hülyének néz. – gondolta idegesen, és gyorsan a nadrágzsebébe gyűrte a papírt.
Mind a ketten nagyon idegesek voltak, de Rebecan jobban lehetett látni, főleg ez a citlis dolog miatt is. Kevint közben már lassan két órája műtötték. Ugyanis annyira összetörte a bal kezét, hogy azonnali műtétre volt szükség.
- Rebeca mi lenne, ha egy kis időre lemennénk a büfébe? – javasolta Petrik.
- Jól van… menjünk, addig is lesz időm lenyugodni. – és már el is indultak lefelé.
Persze Rebi egyáltalán nem volt nyugodt, hiszen semmit sem tudott a férjéről. Helyet foglaltak egy asztalnál. Ahogy leültek máris jött a pincér.
- Mit hozhatok önöknek? – kérdezte udvariasan a pincér.
- Két kávét kérünk. – felelte kicsit nyugodtabban Petrik.
- Miután elfogyasztották a kávét – fizetés után - rögtön mentek vissza az emeletre.
Mire odaértek, már az orvos ott állt a műtőajtóban. Nagyon szomorúnak látszott.
- Doktor úr mi történt? – kérdezték.
- Sajnos… Kevint nem tudtuk megmenteni. Sajnálom. – felelte az orvos.
- Neeeee…. – üvöltötte fel Rebeca.
Rebecara sírógörcs tört a hír hallatán. Petrik is nagyon szomorú volt, de ő magába fojtotta.
Petrik próbálta megnyugtatni Rebecat, de sikertelen volt.
***Pár óra múlva***
- Hoznál nekem egy kávét. – kérte meg Petriket.
Persze máris hozom. – és elindult az automatához ami egy emelettel lejjebb volt. Mikor odaért már ő sem tudta visszatartania sírás, és barna szemeiben könnycseppek jelentek meg. Eközben a kávék is kész voltak. Gyorsan letörölte a könnyeket. És visszament egy emelettel feljebb. Megitták a kávét. A folyosón pont jött az orvos.
- Doktor úr, elbúcsúzhatnánk Kevintől? – kérdezte miközben kisebb patakban folytak a könnyei.
- Persze menjenek csak be! – válaszolta a doki.
Elbúcsúztak tőle, és mind a ketten elindultak hazafelé. Rebeca Petriket elvitte egy darabig kocsival, aztán ő is hazament. Mielőtt még bement volna a lakásba, bekanyarodott a szomszédhoz Belláért. A szomszéd Katrin észrevette, hogy Rebi nagyon szomorú. Leültek az asztalhoz egy forró tea
mellé és elmesélt mindent.
- Katrin, szeretnélek megkérni, hogy segíts nekem a temetés megszervezésében!! – kérdte, miközben belekóstolt a teájába.
- Persze, ez csak természetes – válaszolt.
Rebeca és Katrin már nagyon régóta szomszédok voltak, így elég jól ismerték egymást.
A temetés két hét múlva volt. Igen szolid csak a családi és baráti kört hívták meg.
Budapest Time
